Sokan nem használjuk az érintést, ezt az ősi eszközt a kapcsolatteremtésre az érzelemkifejezésre, és az önismeretben is csak mostanában kezd teret kapni, például a testorientált önismereti csoportoknak köszönhetően? Ismerőseim tucatja nőtt fel olyan családokban, ahol az érintés kultúra kimerült a köszönéskori és ajándékozáskori puszikban, illetve a férfiak közötti kézfogásban.

 

Érdekes ez, mert a mediterrán kultúra például előtérbe helyezi a közvetlen fizikai kapcsolódásokat, egyetemben a szoros családi és baráti kapcsolatokkal. Ugyanakkor náluk ez a természetesen megélt közvetlenség idegenekre is kiterjed, és jóval könnyebben elegyednek szóba az utcán, vagy érintenek meg magyarázás közben. Használják a testüket. Számos statisztika arról a szomorú tényről árulkodik hogy mi magyarok az egész régió egyik legbizalmatlanabb népe vagyunk. Ezért nem csak a nyelvünk egyedi, hanem a félelmeink is. Hiába nyúlik vissza az érintés bőven a nyelv kialakulása előtti időkre, még abban is távolságot tartunk valamiért.

Használnd a tested bölcsen, mert abban élsz 

A testünkre tekinthetünk úgy mint valami alantas, anyagi dologra, amivel csak gond van, amikor elhízik vagy megbetegszik, de ugyanakkor lehetőségként is. Nem véletlenül kaptuk a testünket, és ahogy az adottságainkat is érdemes kiaknáznunk, bátorítanék mindenkit, hogy éljen a test adta lehetőségekkel és örömökkel is. “Ép testben ép lélek” – tartja a mondás, ami bölcsen azt is megmutatja, hogy amíg testben élünk, nem hódolhatunk csak a szellemi és fennkölt dolgoknak.

Szükség van némi földelésre és gyakorlatiasságra, vagyis a fizikai testtel való törődésre is. És ebben minden benne van; a tudatos táplálkozástól kezdve, a testedzésen át egészed addig, hogy a fizikai érintés gyógyítja és emeli a lelkünket.

Az érintés által olyan sokat adhatunk másoknak is. “Nagyszámú kutatás igazolja, hogy csecsemőknél a korai életkorban elszenvedett érintéshiány gyakori betegségekhez vezet, illetve a későbbi életszakaszban pszichés zavarok szempontjából veszélyeztető tényezőként hat” – írja Kovács Szilvia szakpszichológus a Kreativ Pszichológia c. blogjában.

Hány csodálatos emberi történet szól arról, hogy a kellő pillanatban egy biztató érintés, egy kézfogás, vagy egy ölelés falakat rombolt le és új világokat épített föl? De egy másik személy megérintése saját magunkban is falakat dönthet le, hiszen az érintés, a közeledés egyben a bizalom és az intimitás szint növelésére is alkalmas.

 

Amikor félni tanítanak.. 

Egyszer elmentem egy különös önvédelmi sport edzésére, ahol az edző folyamatosan félelmet ültetett el a tanítványaiban, miközben igyekezett minden létező helyzetre felkészíteni, amit csak el lehet képzelni, hogy mit tennénk, ha így vagy úgy megtámadnának. Odáig vitte a dolgot, hogy már álmunkban is legyünk állandó készenlétben, mintha katonák lennénk a fronton, vagy kémek egy ellenséges területen. És akkor én arra jutottam, hogy nem igaz, hogy “Jobb félni, mint megijedni”.

Annyira kis esély van arra, hogy minden lehetséges veszélyforrást kiiktassak, hogy én inkább el sem kezdem. Nem akarok non-stop rettegésben élni. Inkább nem lesegetek percenként a hátam mögé. Van egy belátható szint, amire érdemes azért figyelni, ha tömegben vagyunk, de ha soha nem kerülünk kiszolgáltatott helyzetbe, akkor soha nem is bízunk meg senkiben.

A bizalom az igazi kapcsolódás. Amikor sebezhetővé teszem magam a másik felé. Ennek legősibb jele, legősibb módja, hogy megengedem, hogy közelebb kerüljön, sőt, megérintsen.

Megengedem, hogy szeressen. Megengedem magamnak, hogy szeressem önmagam, hogy megérintsem a testem, és elfogadjam, amit kapok és tapasztalok. Megnyitom magam az áramlásnak: képes vagyok adni, és elfogadni. Hiszen adni is csak az tud, akinek van miből.